Klió 2001/2.
10. évfolyam
Egy Magyarországon – úgy hiszem – alig ismert, s még kevésbé ismertetett évkönyvet mutatok be az olvasóknak, Az Évkönyv elég régen, 1964-ben jelent meg először, s akkori szerkesztője egyfelől a brit munkásmozgalom-történetírás egyik nesztora, a hulli egyetem professzora, John Savile, másfelől a sokféle szempontból nonkonformista, renitens londoni történész professzor, a nem olyan régen meghalt Ralph Miliband volt. Az utóbbi években a helyüket az új „fiatalok” vették át, az Évkönyv minden évben megjelenik, európai terjesztésre az angol Merlin Press kiadásában.
Az Évkönyv ugyan törekszik arra, hogy évente egyfajta tematikus profilt is adjon magának, de ez sohasem értelmezhető szűken. Általában kb. 12–15 nyomtatott oldalas tanulmányokat tesznek közzé, s válogatásukban valóban behálózzák az egész világot: a súlypontban azért megmarad Európa, az Egyesült Államok, de mindig is nagy figyelemmel voltak Afrikára, Latin-Amerikára és brit szemmel igazán nem szokatlanul az ázsiai izgalmas nagy térségekre. A tanulmányok mellett az Évkönyvben megtalálható a könyvismertetési rovat is.
A most megjelent 2001. évi kötet kiemelt témái a munkásosztályok (working classes) és a „globális realitások”. A merítés pedig ebben a kötetben is példásan nemzetközi, amit egy ismertetésben lehetetlen érdemben bemutatni. Válogatásom és szemlézésem így teljes mértékben önkényes.
Előre venném azt az írást, amely Oroszországról, az orosz munkásság helyzetéről szól. Már azért is, mert pár éve, évtizede erről az országról annyit olvashattunk, napjainkban azonban sokkal kevesebbet, ebben a vonatkozásban még kevesebbet, s úgy, ahogyan ez a szerző írt, szinte semmit.
A szerző David Mandel, s tanulmányának már a címe is provokáló: „Miért nincsenek lázadások? Az orosz munkásosztály és munkásmozgalom.” David Mandelnek nemcsak a címválasztása meghökkentő. A cikk e sorokkal kezdődik: „Miért nincsen lázadás? Olyan emberek, akik rokonszenveznek az orosz munkásokkal, mind felteszik maguknak ezt a kérdés, mikor olyan beszámolókat olvasnak, amelyek az elszegényedésről, munkanélküliségről, a ki nem fizetett bérekről, a szociális programok leállításáról, a nemzeti vagyon szétrablásáról, az ország emberi és gazdasági lepusztításáról” olvasnak. Mandel mindezt megtoldotta azzal, hogy a politikai rendszerről úgy írt, hogy „egy illegitim rendszer a törvénytelenségeket tette mindennapossá”. S ha ez a helyzet, márpedig ez, akkor miért is nem került valóban sor a masszívabb felkelésre. Mert azt persze Mandel is jelezte, hogy itt-ott spontán megmozdulásokra, vasutas-, vagy bányászsztrájkokra ismeretesen még külföldön is felfigyeltek – ám mindezek ellenére is fennmarad az alapkérdés, miért nem váltak ezek általánossá.
S ezen a ponton nyúl Mandel mélyebbre, ír le olyan sorokat, amilyeneket nálunk nem nagyon szoktak. Mandel megállapítja, hogy az ellenállás elmaradása még a régi szovjet rendszerben keresendő, nevezetesen abban, hogy az „a szocialista és a kapitalista elemek rossz ötvözete, amalgámja” volt. A munkások ott azt hallhatták, hogy övék minden, másfelől nem szólhattak bele semmibe, miközben az új elit diktált és kialakult az új nomenklatúra. Ám a frazeológiában és ideológiában ez a rendszer az övék volt.
Mandel élesen rávilágít e rendszer ellentmondásaira, csakhogy ez a valóság sokkal összetettebb volt, amire mintha Mandel sem figyelt volna fel, hiszen a szociálpolitika, az oktatás, üdültetés, a sokféle gyermektámogatás (óvodák, gyermektáborok) nemcsak a frazeológia szintjén tették nehezebbé a rendszer átlátását, mindez csak jelentős járulékos tényező ahhoz, hogy a munkások miért láthatták át helyzetüket nehezebben – amit Mandel méltán hangsúlyozott.
Ám a rendszerváltás után megvilágosodásuk megtörtént (sőt, mint Mandel megállapítja, ez már a peresztrojka korszakában megkezdődött, akkor már látták, a trendek nem az ő javukra érvényesülnek). Ebben a fázisban fordult vissza a munkásság egy része a régi szakszervezetekhez. Ez sem volt könnyű, mert a szakszervezetek önállóságát és presztízsét a régi sztálini rendszer nem tűrte, s az új helyzetben a szakszervezetek kiépülése ugyancsak nehéz feladat.
Mandel e kérdésben is nagyon sok összefüggésre tér ki. Megállapítja, hogy e szakszervezeteknek a múltban is nagyon tág jogkörük volt (beleértve még a menedzserek elmozdítását is), amit a régi munka törvénykönyve is biztosított, de a gyakorlatban persze ezekkel nem éltek és élhettek. Igyekeztek ugyan sokszor védelmezni a munkásokat, de mint Mandel hangsúlyozza, általában csak addig a határig, amíg nem ütköztek a menedzserek és a politikai hierarchia érdekeibe és útmutatásaiba. S emellett is mindig akadtak olyan szakszervezeti vezetők, akik „fellázadtak”, túlléptek ezeken a határokon, de azután ezeket meg is 'fegyelmezték', fenyítették. (Sőt a rendszerbe bele is tartozott az állandó 'lefejezés'.)
Mandel visszapillantva megállapítja, hogy Sztálin halála után e szakszervezeteket „hosszabb pórázra” engedték, de ekkor is állandó tekintettel voltak a menedzserek „termelési számaira”, ami változatlanul nagyon magas korlátokat emelt eléjük.
Vagyis Mandel igen gondosan járja körül a múlt ráhatását a jelenre, de egy pillanatig sem állítja, hogy mindez magyarázatul szolgálna a jelenlegi iszonyú elbizonytalanodásra, vákuumra. A tanulmánynak a jelenre vonatkozó elemzéseit azonban már nem tudom visszaadni.
Az orosz cikk mellett e kötetben – egyebek mellett – az érdeklődő elolvashatja Henry Bernstein tanulmányát arról, hogy miként alakul a parasztság helyzete a globális kapitalizmusban, egy amerikai–olasz szerzőpáros elemzését arról, hogy milyen a munkáság összehasonlított helyzete Északon és Délen, egy abszolút jelenkori elemzést arról, hogy az „USA új gazdaságának korszakában” miként alakul az elesettebb munkásréteg helyzete. Ugyancsak két szerző közösen tanulmányozza, hogy mit is jelent az indiai szubkontinensen az, hogy ott a munka világa nem szervezett.
Még egzotikusabb régióba vezet el három szerző közös írása a dél-afrikai munkásságról. Ez a tanulmány különösen nagy figyelmet fordít a termelés, de magának e munkásságnak az „újratermelődési” összefüggéseire – és méltán, hiszen jól ismertek, hogy a feltételek ezen a téren is alaposan romlanak. Méghozzá az utolsó másfél, két évtizedben nagy és gyorsuló mértékben. Ez a tanulmány a gazdasági és szociológiai tények és összefüggések mellett hangsúlyozza (s elemzi) azt is, hogy mindennek vitathatatlan politikai összefüggései is vannak.
A kötetben külön-külön tanulmány elemzi a munkásosztály létrejöttét, helyzetét az iszlám országokban, illetőleg az olyannyira rendhagyó Brazíliában. E tanulmányok bemutatására, sajnos, ehelyütt nem térhetek ki.
Az önkényes szemlézés során azonban valamelyest több figyelmet szentelek Steve Jefferys írására, aki a nyugat-európai munkásosztályról jelentette meg tanulmányát. Jefferys tanulmányának pontos címe: A nyugat-európai szakszervezetek 2000-ben. Jefferys tanulmányát példákkal, mozzanatokkal kezdte, hogy Franciaországban a munkásság nagyon eltérő négy kategóriája lépett sztrájkba, négy nagyon eltérő céllal. A sztrájkolók között voltak bányászok, banktisztviselők, párizsi munkások. Voltak, akik a bányabezárások ellen, voltak, akik a munkabér, illetve túlórabér, mások a 35 órás munkahét szavatolásáért, végül, ami sajátos és modern jelenség: a munkanélküliek is tüntettek, járandóságaik felemelése érdekében.
Jefferys azonban e tényközlések nyomán sem akart semmit sem leegyszerűsíteni, s mindjárt úgy folytatta, hogy az elmondottakból egyáltalán nem következik az, hogy a szakszervezetek harcosabbakká váltak volna. Sőt, Jefferys aláhúzza, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz, a nagy szakszervezetek távolról sem sztrájkpártiak. Ám ha ez igaz is volt, a nyugat-európai munkásság és a szakszervezetek is új helyzettel kellett, hogy szembenézzenek. Régen elért és biztosított jogok, eredmények kerültek veszélybe, s mint a szerző megállapítja, lényegileg a munkáltatók hajlamosakká váltak az amerikai szokások, amerikai menedzsermódszerek alkalmazására, ami mind a nyugat-európai munkásság rovására történik. Így újultak ki – megannyi fronton – ezek a küzdelmek. S ezek az ellentétek, sőt éles ütközések aligha érnek véget néhány hó, nap vagy év során. Ez a közeljövőt is jócskán beárnyékolja.
A kötetben elemző tanulmányok foglalkoznak a munkásmigrációval, például a kínai munkások megjelenésével New Yorkban, mások a faji ellentétek oly szövevényes problematikájával – és a válogatásból nem maradhatott ki a nőkérdés, illetőleg ennek szociális összetevői sem.
Az egész kötetet a Socialist Register mai „fő” teoretikusának, Leo Panitchnak az írása zárja, aki kifejezetten napjaink munkásmozgalmának stratégiai lehetőségeit, feladatait elemezte.
Panitch írását azzal kezdi, hogy „napjainkban nem könnyű „stratégiáról” és a munkásság stratégiájáról írni – nyilván azért, mert még a fogalmat is igen sokan levitézlett fogalomnak tekintik. Panitch kombattáns írását azzal folytatja, hogy a múltban ő maga is sokszor figyelmeztette olvasóit, hogy „az osztály nem minden”, de ehhez mindjárt hozzáteszi: „de nem is semmi”. Márpedig mostanában nagyon is általánosan hirdetett és elfogadott az osztály fogalmának elvetése, tagadása. Ugyanekkor szélesen hódít a „globalizálódás” terminológia, anélkül, hogy ennek tartalmát világosan megjelölnék, hogy ez a kapitalista viszonyok terjedésével azonos. Még kevesebb szó esik arról, hogy napjainkban mindenütt az egyenlőtlenségek válnak megdöbbentően naggyá. Panitch nagyon sok ilyen szomorú trendet jelez – s mindezzel szemben keres és állít ellenalteratívát. Eközben arra is kitér, hogy napjainkban hol és miként feledkeznek meg ilyen ellenstratégiákról.
Socialist Register 2001. Leo Panitch, Colin Leys szerkesztők Merli, in: Press, Monthly Review Press. USA–Europe 2001, 392 o.
Jemnitz János